Galambos Péter

Bemutatkozik Galambos Péter

Én még abban az időben voltam gyermek, amikor a TV adás is szünetelt hétfőn, azon az egy, később két csatornán. Ez azt is jelentette, hogy számunkra a hasonló korú fiúkkal való társas együttlét szinte kizárólagos formája a sport volt. Ez főleg vég nélküli focizást jelentett, de e mellett a biciklizés, tollas labdázás, ping-pongozás, sízés, futás is kedvelt szórakozásunk volt. Egyesületben 13-14 évesen sportoltam, atlétizáltam. Gimnazista koromban a gimnázium futball bajnokságában játszottam rendszeresen, de emellett is megmaradtak a már említett sportok, amelyek egész gyermek és ifjúkoromat kitöltötték.
14 és 18 éves életkorom között, társakkal együtt, többször voltam a Balatonon biciklivel, amely részben a Bp-Balaton-Bp távolság, valamint a Balaton körüli különböző távok megtételét jelentette. Volt olyan utunk, amikor egy nap alatt 170 kilométert bicikliztünk (persze a kor színvonalának megfelelő biciklikkel, amelyek fényévekkel maradnak el a maiaktól…).

A „tesi” órákat, mint mindegyik fiú, én is imádtam, de sajnos akkoriban ezekből mindössze kettő jutott egy hétre. Tanáraimnak hála, a játék mellett itt tanultuk meg a torna és az atlétika alapjait is. Én ezek közül különösen a magas- és távolugrást kedveltem. Általában a jobban teljesítők közé tartoztam.

Először 15 éves korom körül (a hatvanas évek vége felé) hallottam a judóról és furcsa módon a karatéról is. Egy barátom az MTK-ban judózott és ő tanítgatott engem is nyáron a kertjükben, néhány önvédelmi technikára. Eközben mesélt arról is, hogy van náluk olyan sportoló, aki külföldön látott már karate versenyt. Ekkor szembesültem vele, hogy a karatéban nem csak „kéz éllel törik a cserepet” – ahogy azt addig gondoltam, hallomások alapján – hanem ütnek és rúgnak is.

Ezt követően az egyetemi évek végén, 1975-ben találkoztam a karatéval, közelebbről a shotokan karatéval, amelynek egyik korai művelője a csoporttársam és barátom Koncz János volt. Ő alapította meg a Közgáz Karate Klubot, amely az első karate klubok egyike volt. Itt kezdtem én is ezt a harcművészeti ágat gyakorolni 1976-ban (3. kyu fokozatig jutottam, amely barna övet jelentett).

Az én meglátásom szerint, a „harcművészet” minden esetben valamely régmúltban gyökerező hagyomány, életmód, filozófia alapján álló, annak sajátosságait kifejezni, megjeleníteni próbáló mozgásrendszer. Szervezeti keretei szigorú hierarchia szerint épülnek fel, amelynek alapja a rangban felül állók feltétlen tisztelete. Általában keleti, főleg távol-keleti területekről származik, de találkozhatunk pl. dél-amerikai eredetűekkel is (capoera).

A „küzdősport” már a nevében is élesen különbözik az előzőtől, itt legfeljebb valamely harcművészettel kapcsolatos gyökerekre való utalások találhatóak meg halványan, külsőségekben, de a hangsúly itt már „tisztán” a sporton van: edzésmódszereken, képességfejlesztésen, felkészülési szakaszokon, versenyrendszereken stb.

Én magam csak a shotokan karatéval, majd a későbbiek során a kick-box-szal foglalkoztam.

Először a shotokan karatét gyakoroltam a Közgáz Klubban egészen a hetvenes évek végéig. Ekkor találkoztunk teljesen véletlenül egy akkor rövid ideig hazánkban dolgozó osztrák kick-boxossal, aki lejött az edzésünkre és bemutatta az abban az időben még „sportkaraté”-nak nevezett új sport alapelemeit, illetve beszélt a világszövetségük (WAKO) munkájáról, céljairól, versenyeiről. Ami többünket megfogott, hogy ez egyrészt nem egy zárt mozgásrendszerű, szigorúan hierarchizált harcművészet, hanem egy állandóan fejlődő sport volt, amely nyíltan vallotta, hogy az egyes harcművészetek hatékony technikáit felhasználni, sőt integrálni kell az eredményesebb versenyzés érdekében. Egyáltalán, a kick-box (sportkarate) egyik fő céljának a minél jobb versenyeredmények elérését tekintette, magasan képzett sportolók által, illetve megpróbált olyan szabályrendszereket megalkotni, amelyek kereteket teremthetnek a különböző irányzatok együtt versenyzéséhez.

Ezen szimpatikus és újdonságot jelentő „szemléleti” tényezők mellett (először egy, majd több klub) karatéból történő „kiválására”, akkoriban még egyéb, „szervezeti” körülmények is inspirálóan hatottak, amelyek az akkori karate belháborúkkal voltak összefüggésben (ezek, konkrétan a klubunkat akkor sújtó diszkriminatív eljárásokat jelentették). Egyszóval, az általunk megismert új sport nekünk tetsző tartalmi és formai távlatokat nyitott és mi – mint az akkori Karate Szakbizottságot alkotó négy irányzat egyike – csatlakoztunk a kick-box világszervezetéhez, a WAKO világszövetséghez.

Büszke vagyok rá és szerencsésnek tartom magam, hogy részt vehettem egy új sport magyarországi megalapításában (abban az időben a Közgáz klubból alakult Hunyadi SE edzője, elnökhelyettese voltam, egyben az irányzatunk alelnöke is).

Sportágunk legfőbb erényeinek a sokszínűséget (több szabályrendszerben lehet versenyezni, kinek, kinek adottságai és ízlése szerint), a folyamatos, dinamikus fejlődőképességet, a kreativitást, valamint a látványosságot tartom.

Kedvenceim a két-három elemű kombinációk, amikor a sportolók a harc során látványosan kapcsolják össze és alkalmazzák a különböző kéz- és lábtechnikákat. A kombinációkban történő alkalmazás leglátványosabb elemei, a fejre irányuló rúgások, amelyeket sok esetben ugrásból és fordulásban hajtanak végre a küzdelemben.

Amint már említettem a kick-box osztrák sportolók közvetítésével került el hozzánk. Közöttük feltétlenül meg kell említenem az akkori osztrák szövetségi elnök Peter Land nevét, valamint Gerhard Tuschláét, aki először mutatta meg nekünk a sportág alapelemeit. Felbecsülhetetlen mértékű segítséget kaptunk az indulásnál a WAKO akkori és egyben mostani elnökétől dr. Ennio Falsonitól.

A magyarországi alapító Koncz János volt (ő sajnos már nincs közöttünk), de magamat is az alapítók közé sorolhatom, hiszen csak ketten viseltünk sokáig mester fokozatot itthon, amellett, hogy a szervezetben János volt az elnök, én pedig az alelnök. Koncz János után az elnöki tisztséget dr. Leyrer Richárd vette át (a mai napig), akinek munkáját alelnökként segítettem és segítem. A szakmai munka egyik jelentős személyisége volt Kira Péter, aki sokáig a válogatott vezető edzői tisztét is betöltötte.

Az egyik számunkra legfontosabb évszám a régmúltból: a magyar válogatott először 1981-ben vett részt világbajnokságon, Milánóban. A legfontosabb eredményünk természetesen a részvétel volt, de e mellett két versenyzőnk beverekedte magát a legjobb nyolc közé is.

A szövetségünk alelnöke vagyok és ebben a pozícióban egyben két szakterületért is felelek. Egyrészt sportigazgatóként irányítom a hazai versenyrendszer működését, másrészt a bírói bizottság vezetőjeként a bírói munkát is felügyelem, aktív részvétellel. Mint nemzetközi bíró részt veszek a WAKO bírói bizottságának munkájában is, valamint bíráskodom a világversenyeken.

A sportágunk jövőjének záloga a kick-box olimpiai sportágként való elismerése. Hosszú évek munkájának eredményeként a WAKO a nem olimpiai sportágak világszervezetének a SportAccord-nak (régebben: GAIFS) már a tagja, a közelebbi jövő célja az IOC, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság általi elismerés. Itt feltétlenül meg kell említeni dr. Leyrer Richárd elnök tevékenységét, aki a WAKO alelnökeként a motorja ennek a munkának, nélküle a SportAccord elismerés sem valósulhatott volna meg.

Úgy vélem, hogy az olimpiai elismerés jelenthet egy újabb hatalmas lökést a sportágunknak – itthon és a nemzetközi színtéren egyaránt -, hiszen egy elit klub tagjaként óriási lehetőségekhez tudunk hozzájutni. Én személy szerint hiszek ebben és minden megteszek ennek megvalósulása érdekében.

A következőket köszönhetem ennek a sportágnak: fitt fizikai állapot, amelyet igyekszem minél tovább megőrizni. Fegyelem és higgadtság, amelyek nem csak a sporttal kapcsolatos területeken jelentkező problémák megoldásában jelentenek segítséget. Mások teljesítményének elismerése, személyiségük iránti tisztelet. A megújulás, fejlődés iránti igény, amely kreativitásra ösztönöz. És végül a sportágunk iránti alázat.

Úgy gondolom, hogy a sportágunk jelentősen hozzájárult a magyar és a nemzetközi küzdősportok sokszínűségéhez, hatott ezok fejlődésére. Sokan – és itt nem csak a versenysportolókra gondolok – nálunk találták meg a sportolás lehetőségét és értelmét.

Az ember az élete során rájön, hogy egy mottót, idézetet valakitől, sohasem érthet meg igazán, csak ha saját magán tapasztalja meg annak igazságát. Így voltam ezzel én is, amíg nem kezdtem el a sporttal komolyabban foglalkozni. Ekkor értettem meg és értékeltem a maga teljességében Hemingway sorait:

A sport megtanít becsületesen győzni, vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít.

Most már tudom, hogy ennek minden szava igaz.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás