Interjú sensei Csicsman Gáborral (4 Dan Ju-Jitsu)

Te vagy itt sokak Mestere. A te életedbe hogy került a jitsu?

Legelőször Tóth Istvánnál aikidoztam , aki akkor még egyedüli győriként volt ott ezen a területen. Ő mesélte, hogy amikor Pesten tanult megismerte a ju-jitsut. Említette, hogy van egy Kelemen István nevű mester, a Madách téren oktat jitsut. Viszont neki nem tetszett ez a harcművészet. Ez volt az első találkozásom középiskolás koromban a stílussal. Később a 90-es évek fordulójánál jött a lehetőség privát cégek létrehozására, vagyonvédelem terén és akkor indult a Testőr Kft, amelyben Kelemen István mesterünk is az elsők között volt. Indítottak egy testőr tanfolyamot, amin én is részt vettem. Azt hiszem ezt most biztonságiőr képzésnek hívják már. Ott találkoztam személyesen Kelemen István mesterrel, akitől végre láthattam mi is az a jitsu. Amikor találkoztunk még akkor sem esett le, hogy ez az a Kelemen István, aki a Madách téren vezetett dojot. Így ismertem meg a jitsut és rájöttem, hogy ezt szerettem volna mindig! Akkor volt egy ilyen felismerés: hogy ez igen!

Előtte is próbálgattuk a küzdelmet és fortélyait a barátaimmal a parkban, judoztam, volt némi alapképzettségem, de jitsu semmi.

Az egyik testőr tanfolyamos alkalommal kértem engedélyt, hogy lejárhassak edzésre. Na így kerültem le a központi dojoba 1990-ben.

91-ben már zöld övessé váltam. Folyamatos Győr-Pest ingázás után, testőrként is dolgoztam a cégnél. De győri lévén Pesten nem éreztem valami jól magam. Bátorkodtam odaállni a Mester elé, hogy mit szólna hozzá, ha én a jitsut elvinném Győrbe? Nagy szeretettel fogadott ez ügyben majd biztosított róla, hogy érez bennem annyit  tudom tisztességesen csinálni. A Budopassba be is írta, hogy Győrben és vonzáskörzetében tarthatok edzéseket. Ezzel az útravalóval, ezzel a „pogácsával” indított útnak. Ennek már 23 éve.

Tartottunk a pesti csapattal egy klubindító bemutatót Győrben. Az első tanítványaim helyi judosokból és szimpatizánsokból álltak össze.

Számtalan vizsgád közül melyik a legbecsesebb számodra?

Amikor magasabb övfokozatot kaptam, mint amire vizsgáztam! Ez itt a balatonfenyvesi edzőtáborban történt. Úgy érzem, hogy sosem voltam vizsgázós alkat. Nem is készültem különösebben, viszont nagyon szerettem jitsuzni és nem érdekelt mit adnak érte. Mesterem mondta, hogy vizsgáznom kell! Felálltam kék övre és barna övfokozatot kaptam! Nem is értettem. De elfogadtam a mester döntését. Később pedig, amikor 1. kyura vizsgáztam, a Mesterem azt mondta, hogy ő ezt a teljesítményt nem első kyura, hanem 1. danra értékeli. Villámcsapásként ért engem, hogy akkor most én innentől kezdve első danos vagyok! Ez életemnek meghatározó pontja volt.

Ez mikor volt?

2000-ben.

A talaj felett jártál?

Nem ez engem inkább lesújtott meg kell mondjam őszintén. Mivel nagyon szerettem volna Danra felkészülni. Úgy gondolom, az ember életében egyszer van ilyen nagy lépés. Az addigi munka beteljesülése, hogy a mester fokozatra felkészüljön az ember. Óriási elismerés volt, hogy a képességeim és a tudásom többre értékelték, mint 1. kyu, de ha én magamtól készülhetek a Dan vizsgára, az valami egészen különleges. Erről lemaradtam. Ezt még nem mondtam a Mesternek soha! …Nem hiszem, hogy így utólag elmondva megbántom vele a Mestert, mert ez nem akármi, főleg egy olyan mestertől, akiről tudjuk, hogy nem osztogatott csak úgy danokat! Megérdemelten kaptam, ez nem vitás, a többiek is tudják, mit tettem le az asztalra, de mégis úgy érzem, hogy én kaptam valamit, amire nem számítottam.

Van-e olyan tanítványod, akiben látod magad?

Aki nálam járt, azok közül mindenkiben érzem, látom saját magam. A dojokban megszületik valami két ember között, egyfajta szövetség jön létre. Nem csupán sportoló és edző van jelen. A sportban kihajtja az edző a sportolóból, ami benne van, aztán elmennek haza. Viszont a dojokban a lelkekkel is kell foglalkozni, érezni kell az embert is. Nem csak arról van szó, hogy átadjunk egy mozgáskultúrát, technikát, hanem emberként is meg kell élni szituációkat, bizonyos élethelyzeteket. Emiatt minden tanítványomban én is benne vagyok. Szoktunk beszélgetni a soke-val(Kelemen Istvánnal), hogy ha ő messziről nézi a jitsukákat, akkor is meg tudja állapítani , ki melyik dojoból való. A tanítványok, ahogy csinálják a technikákat, úgy idővel átveszik a mesterük mozdulatait,…. esetlegesen a hibáikkal együtt. Mindenkinek megvan a rá jellemző stílusa. Amúgy sem szeretem az ilyeneket, hogy ő a legjobb tanítványom! Azért sem, mert ez idővel változik is. A harcművészet amúgy sem arról szól, hogy az egot felépítse! Pontosan ellenkezőleg, az ego leépítéséről szól. Így semmiképp nem állítható fel egy rangsor. Milyen alapon? Milyen jogon teszek különbséget a tanítványok között, hogy ő rosszabbik, ő meg a jobbik.

Te hivatásosokat is, a TEK munkatársait is oktatod. Mi a különbség?

Merem remélni, hogy nem sok a különbség. Ugyanakkor mégis óriási különbség van! A TEK-ben dolgozók vannak, nekik ez a munkájuk. Nem egy mester-tanítvány viszony. Más nézőpont is jelen van.  Azért a hivatásosok nagy része is valamilyen dojoból érkezett, ismerik ezt a fölé-alárendelődést. Ez inkább a formaságokban jelentkezik, mint a meghajlás, sorbaállás, stb. Mindez a civil életükből származik, a dojoból, ahová jártak. Mindegy, hogy judo, kick boksz vagy egyéb volt. Ott is volt egy rend, egy etikett. Ettől függetlenül, amikor rendvédelmi szervek hivatásosait oktatom, látszik, hogy itt dolgozók vannak, akiknek a munkájuk része az edzés és a harcban való fejlődés. Nekik munkahelyi feladatuk, kötelességük, hogy ezt elvégezzék. Ez a pici árnyalatnyi különbség. Nekik ezt kell csinálni, mert ez a dolguk. Persze itt sem mindenki egyformán áll hozzá, de nem lehet megkövetelni a belső pluszt. A civil dojoban azért csinálják, mert késztetést éreznek.

Elmondtad, hogy mi mindent kaptál a jitsutól. Te mit adtál?

Egy biztos, mivel az első edzéstől szerettem művelni, és sosem gondoltam, hogy évek múlva ilyen meg olyan mester leszek. Faltam a technikákat, mindig vágytam a fejlődésre és állandóan fel voltam villanyozva és… nem tudom, ez idevaló-e, de aki olvassa, annak hátha jelent majd valamit: sensei Kovács Attila tartotta az edzést és valaki elkésett az edzésről. Kérdőre vonta miért késett, hiszen pár utcával arrébb lakik, ugyanakkor van, aki 100 km-ről jött! A csapat azt hitte, hogy viccelődik. Akkor derült ki, hogy a Csicsmann Gabi Győrből jár ide edzésre. Edzés végén hitetlen arccal megkérdeztek, hogy te tényleg Győrből járok-e? Mondtam, hogy igen! Délután 2-kor kimentem a stadion mellé stoppolni, ki volt írva a kis táblámra, hogy Budapest, a másik oldalára, hogy Győr. Bárhova értem be Pestre, onnan eljutottam a Madách térre. Az első edzés fél 5-től fél 7-ig tartott. Maradtam 7-től 9-ig, a második edzésen is. Úgy voltam vele, ha már egyszer itt vagyok, megcsinálom mind a kettőt. 9-kor zuhanyzás, budaörsi benzinkúthoz kibuszoztam, és jött a tábla másik fele: Győr, és hazajutottam. Volt, hogy éjfélre volt, hogy éjjel kettőre. Így jártam az edzésekre, talán másfél évig. Volt olyan, aki mondta nekem, hogy ez nagyon macerás. Én meg nem is értettem: ez miről beszél? Én ezt abszolút nem éreztem nehézségnek. Ott volt a tudás, oda kellett mennem. Ez valahogyan onnan „fentről” jött, hogy nekem ez az utam. Egyszer sem ragadtam Pesten. Mindig hazaértem stoppolva. Visszagondolva sem érzem nehézségnek, fárasztó volt, de élveztem. Ha ez példaként elhangozhat, akkor hangozzon el! Most mindenki variál, hogy hol van a közelebbi edzés lehetőség. Á, mindegy. Ha a kérdésed így értetted, akkor azt gondolom így utólag, hogy én ezt adtam a jitsunak; a feltétlen lelkesedésem és elszántságom. Bár lehet, hogy ez nagyképűség.

Te tehetséges vagy szorgalmas vagy?

Ki kell mondjam: igen! Tehetséges vagyok, mindamellett azt hiszem, hogy a szorgalmammal sem volt baj soha. A tehetség nem elég. Kifejezetten nagyon szorgalmas nem voltam, de soha nem mondtam olyat, hogy nem csinálok meg még öt technikát.

Van kedvenc technikád?

Kedvencem nincs. Nyilván, ami jobban rám áll, azt többször szoktam csinálni, de ezek leginkább a bemutatók miatt szoktak kialakulni.

Te vagy a mindig előhúzható tanítvány?

Igen. Évtizedekig így volt. Nagyon sokat tanultam ebből.

Ehhez milyen képesség kell, hogy Uke legyen valaki?

Az Uke az a partner vagy asszisztens, akin bemutatják a technikát. Az állandó támadó. Ugye a polgári életben a jitsut arra használják, hogy valamilyen támadás esetén hogyan védd meg magad, vagy hárítsd el. Defenzív vagy. Míg a hivatásosoknál éppen az ellenkezője dominál, ott be kell menni és valakit kihozni, ott offenzívnak kell lenni. De polgári oktatásban nem lehet ilyet csinálni, hogy odamegyek és leverem az illetőt. Csak önvédelemre szabad használni.

De mégis mi kell ahhoz, hogy jó Uke legyél? Ennyire rá tudsz hangolódni a másikra?

Szerintem igen. Nagyon fontos.

Hogy asszisztálsz jól, leköveted a technikát, „odaadod” a karod, könyököd, lábad, de nem csinálod meg a technikát a másik helyett?

Ez mélyebb. Tételezzük fel, hogy egy leányzóval kell bemutatni valamit. Nyilván az erőnléti és súlykülönbség messze javamra szól. Mégis annyira segítenem kell, hogy érezze belőle, mit kell megtanulnia úgy, hogy az ő szintjének megfelelő legyen. Nyilván egy dan vizsgán, igenis kemény támadóként lépek fel, mert ott az kell. Hitelesnek kell lennie. Azon felül, hogy az Uke jó legyen………., hú, erről egy esszét szerettem volna írni!. Nagyon sokan vizsgáztak „rajtam”. Rengeteg ember stílusát, habitusát ismertem meg, és szerencsére a Mesterem is sokat dolgozott rajtam. Az emberben mindig van egy olyan, hogy „Na, hadd lássuk, mit tud a mester!” És én ott üthettem, csinálhattam bármit, megtréfálni tiszteletből soha eszembe se jutott, de támadtam, ami kifért a csövön…. Hááát, nekem hiteles!