Interjú Antal Jánossal

Előszó a riporthoz:

A Mesterrel folytatott megtisztelő riport alatt végig úgy éreztem, hogy kérésemre felnyitotta mozgalmas életének „emlék-szekrényét”, ahonnan rázúdultak, majd betemették őt a feltoluló emlékek, érzések ezrei-százai. Beszélgetésünket befedte az időrendet elhagyó, csapongó emlékezet. Az a fajta emlékezet, ami akkor jön előre, ha már sokat hagytunk hátra. Ennek patináját szeretném átadni azzal, hogy nem szerkesztettem meg a riportot. Így nem könnyű olvasmány, viszont a Mester személyéből, belső és külső útkereséséből többet ad vissza. Kellemes, időrendet mellőző csapongást kívánok, a Mester által már kitaposott ösvényen vele együtt barangolva..

17 évesen az ember mit csinál 1956 után külföldön?

Pont a születésnapomon, november 18-án tudtunk átmenni Ausztriába, onnan mehettünk akárhova. Én nem akartam választani azt, amit a többiek. Így kerültem Belgiumba.

Milyen idegen nyelven beszéltél?

Semmilyenen. Nagyon kicsikét svábul, de a sváb meg a német nem teljesen ugyanaz.

És Belgiumban mihez kezd egy gyerekember?

Átvittek minket vonattal Belgiumba az Ardenneken át, ott volt egy katonai menekültközpont. Voltunk 300-400-an, minket oda telepítettek. A bátyámmal együtt voltunk, és igazából ott ismerkedtem meg a harcművészettel. És csoda, hogy a katonai tábor vezetése ezt ott megengedte. Ennek így utólag átgondolva egy oka lehetett; mi a forradalomból jöttünk. Majdnem két hetet együtt tréningeztem velük.

Ott már karatéztak?

Ott olyan emberek voltak, akik Ázsiából jöttek vissza, a francia idegenlégióból jöttek, háborúkból érkeztek. Nemcsak karate volt ez, hanem igazi harci művészet.

Akkor most adódik a kérdés: Mester, meghatározható a különbség a harcművészet és a küzdősport között?

Igen, akkoriban kick-box és egyéb újabb dolgok nem voltak. Ott voltak a tengerészek, akik látták a világot. Jártak Okinawa szigetén, elhozták onnan, amit tanultak. Nekik, nekünk az életünk a karatéról szólt. Nagyon nehéz volt bekerülni oda. Ott képezték a csendőröket, rendőröket. Én szerencsésen kerültem oda. Megismertem olyan embereket ott, akik nem a falvédőről jöttek le. Meséltek történeteket, ezek az emberek az életük árán is harcoltak.

A hetvenes években Magyarországon a karate egy nagyon egzotikus sport volt. Maga a harcművészet is. Az ötvenes évek Belgiumában ez ugyanolyan szokatlan, vagy ott akkor már elfogadott volt?

A nagy európai berobbanás, a japánokon kívül több ezer fehér embernek köszönhető. Ugye az idegenlégió jó 300-350 éve üzemel, hát ott volt csak igazi harcművészet! Katonaságnál, csendőrségnél, rendőrségnél az már be volt véve az alapokba. Ez egy rendszer volt.

Mivel kezdtél civilként foglalkozni a karate sport mellett?

Amikor elkerültem abba a bizonyos városba, már jöttek értem meg a bátyámért, mert leinformálták a táborban, hogy mihez értünk. Egy nagy transzformátor-gyárba vettek fel minket, ami nagyobb volt, mint az itthoni Siemens. A tulajdonos maga jött, nagyon rendes ember volt. Na, és ő jött értem meg a bátyámért, hogy visznek el a robot helyre.  De közben a bátyámat már nem találta, mert ő közben elment az idegenlégióba. Egyszer csak otthagyott, hogy ne menjek vele, ne menjek utána. Féltett. Így kerültem a városba, villanyszerelőként alkalmaztak. Aztán dolgoztam Franciaországban és Hollandiában, Németországban és Angliában is. Nekem ez a négy-öt ország volt a mozgásterem. És közben karatéztam, ugye idegen helyen az emberben felgyülemlik az agresszió és a karate ebben segített, hogy levezessem. Közben megnősültem, akkor kaptam egy jó állást egy hadiüzemben, aztán ott majdnem 20 évet nyomtam le, de minden nap edzettünk.

Mióta érzed úgy, hogy karateka vagy?

Körülbelül 1962-től. Akkor kezdtek el a japánok beszivárogni. Hallok ilyen-olyan legendákat a japánokról korábbról, de a háború után a németek meg a japánok nem is kaptak lapot! A 60-as évek elején Belgiumban a cselgáncs szövetség keretein belül kaptak egy lehetőséget és létrejött a karate szövetség. Nem volt semmi extra neve, karate volt, és kész.

És akkor hogyan jött a shotokan?

Akiket én megismertem, azok ezt a karatét gyakorolták.

És hogyan tréningezetek a hatvanas években?

Család és munka mellett reggelente futni mentem, vagy bicikliztem. Az edzések kemények voltak, de én csak abban a csapatban éreztem jól magam.

Tehetséges vagy szorgalmas karateka voltál?

Szerintem én a szorgalmas, szorgalmas és szorgalmas voltam. Mindent kihoztam magamból, amit lehetett, persze az edzőnek is volt velem dolga. Sokszor kellett kiengednem a gőzt.

A kemény edzés azért nem arról szólt, hogyha jöttek újak, azokat laposra vertük. A haladóbbaknál lehetett igazán adni egymásnak. De ez csak gyakorlással működik. De egyébként én versenyre nem szívesen jártam. Muszáj volt, de nem szerettem. Én nagyon kemény voltam, azért is neveztek Amszterdam-i Hentesnek, de nem szerettem versenyezni. Amikor véget ért az edzés, akkor elmentünk a kávéházba, beszélgettünk, megittunk valamit.  Jó volt egy csapathoz tartozni, küzdeni, barátkozni, élni. pezsgett az ember vére.

Hogyan váltál fekete övessé?

Amikor én elkezdtem, nem volt ilyen, hogy fekete öv. Ott volt egy fehér öv és azt hoztuk mindig. Itt nem az öve színe számított. Látszott az emberen, hogy mióta csinálja. Aki régóta űzte, azon az látszott, hogy irtó kemény, tartása van, nem kellett hozzá fekete öv. Hosszú ideig így volt ez. Hát abban az időben még karate ruhák sem voltak. A karate gí, nem is tudom pontosan, talán 64-ben lett.

De hogy lettél fekete öves?

Mi nem foglalkoztunk ezzel a témával. Mi gyakoroltuk a karatét. Az én mesterem is egy katona ember volt, egy kamikaze. Ő is harcviselt ember volt. Ilyen emberekkel voltam én együtt. Nem kellett nekünk fekete öv.

Ugorjunk egy kicsit az időben: 70-es éve, Magyarország. Hogy kerültél ide vissza?

Hát az úgy történt, hogy én disszidens voltam, ugye, bár én ezt nem éreztem, mert aki magyar, az magyar és nem disszidens. Az ismerős körben egynéhány magyar elkezdett hazajárni. Kérdezték, hogy miért nem megyek már én is? Na, egy alkalommal találkoztam Brüsszelben a nagykövettel, egy összejövetelen. Nagyon rendes manus volt. Egy paraszt ember, de ő volt a nagykövet. Azt mondta, János, legközelebb üzenek neked, hogy mikor mehetsz haza, ha nincs tiltásod. Előtte édesapám még meglátogatott kint, szegény. Szóval információm volt arról, hogy mi, hogy van, mint van itt. Akkor tudtam meg, hogy karate nincs itthon, csak cselgáncs. A Gyebnár Ferit ismertem, meg Vincze Tibort. És az volt bennem, hogy jól van, ha hazajövök, kell egy karate klub, ha még nincs, majd csinálok.

Kerülgetjük egy ideje a témát: te is szolgáltál az idegenlégióban?

Én csak a bátyámmal együtt akartam lenni. Ő meg nem akarta, hogy bajom essék. Elszökött a légióba, nehogy utána menjek… Utána mentem. Amúgy ő francia hősként lett eltemetve. Algírban 17 géppisztolylövést kapott a lábába. Hajszálon múlott az élete….. Én 57 tavaszától 62-ig voltam a Légióban.

Mikor jöttél haza először?

71-ben. Akkor kezdtem levelezni. Volt egy ilyen újság, hogy Szülőföldünk, nekik írtam, és képzeld: a színésznő Ruttkai Éva volt, aki visszaírt. Javasolták, hogy forduljak a TF-hez, a Testnevelési Hivatalhoz. Akkor ők adtak információt. Galla Feri bácsi volt a tanszék helyettes vezetője, ő írt vissza nekem, hogy az országban nincsen karate. De szívesen lát, ha jövök.

Tehát, ha jól értem, Te belga állampolgárként írtál, hogy szeretnéd behozni Magyarországra a karatét?

Igen. Addig nem nyugodtam, amíg el nem indult. És 1972-ben tartottam egy zártkörű bemutatót Győrben. Azért ott, mert ott élt a nevelőanyám. Rá két napra tartottam egy bemutatót Komáromban, mert ott is volt ismerősöm. Utána jöttem Pestre a IX. kerületbe, utána Vecsésre. Az volt közben a fejemben, hogy ezt hol lehetne központként megnyitni Budapesten. Nem vidéken, mert pesti központtal többen tudják elérni az emberek. Először ismerősöknek mutattam. Inkább olyan baráti dolog volt ez, mint komoly edzés. Hát egy kommunista államba jöttem vissza Nyugatról. Bemutattam, mit tudok, azután visszamentem Belgiumba, megint jöttem, és így indult el a karate. El kell mondanom, hogy Komáromban az orosz katonáknak tartottam edzést. Így alakult lassan, furcsán. És 1974-ben a TF-re bementem és véglegesítettem a dolgot, nyáron. Ott tizenvalahány cselgáncsos volt akkor. Ott volt a Szegedi Tamás, aki a Mélyéptervnél volt, és meghívott a Deák térre. Hát azt a környéket ismertem, 56-ban ott voltunk a rendőrségen. És valami négy másik helyről is jöttek srácok hozzám. Mindenki jöhetett tanulni. Úgy akartam, hogy egy helyre koncentrálok, kiképzem őket és engedem tovább. Nyissanak klubokat, terjesszék a karatét.  

Elmondtam, hogy ezért jöttem, így kell csinálni, ha nem ezt csináljátok, akkor lapát! Követni kell, vagy félre állni az utamból! Lapot én osztok, én tartom az edzést, a vizsgát. És azt mondták, követnek. A Kurdi, a Kecskés, Bíró és a többiek. Az első fecskék.

Edzést tartottam, edzettem magam, mellette dolgoztam, ott volt a családom, nagyon fárasztó volt. De hát akkor 12 év már benne volt a kezembe és a lábamba, voltam többszörös országos belga bajnok.

És közben ingáztál Belgium és Magyarország között?

Így van, volt, hogy jöttem repülővel, motorral, vagy kocsival. Nagyon sokat jöttem, többször meg is büntettek a német csendőrök gyorshajtásért. De itt kellett lennem. Dolgom volt a magyar karatéval.

Kellet ehhez valami jóváhagyás a mesteredtől?

 A belga edzőm és Miyazaki mester is támogatott. Én az európai szövetséget ismertem, sokukkal együtt edzettünk. Tőlük kértem a segítséget. 12 évig előtte a japán alapot tiszta forrástól tanultam.

Itt tudtak már valamit szövetségekről, stílusokról?

Csinálgattak harci művészetet ebből-abból. Mindenki lelkes volt és csinálta, ahogy a szíve hajtotta. Inkább a szíve, mintsem az esze.

Hogy alakult ki a Karate Szövetség?

Hát kellett egy olyan, hogy Magyar Karate Szövetség. Ez nem volt hivatalos, de hát kint engem ismertek, mint Antal János, többszörös bajnok, a „Hentes”, de hát így egy országot nem lehet képviselni. Haár Ottó volt az első elnök. Nagy tekintélye volt, a Kecskés ajánlotta, beszéltem vele, és elfogadtam, mert okos ember volt külföldi tapasztalatokkal, a szövetségnek meg ez fontos volt. Tehát ő lett a Karate Hungary elnöke. Nekem főinstruktor volt a tisztségem. Én nem akartam elnök lenni. Amúgy a karate egy zárt, diktatórikus rendszer. És ez így van jól.

De akkor ez egy úri passzió volt, hozzád vezető emberek jártak.

Voltak nálam doktorok is. A vizsgáztatást csakis én csináltam. A kritériumokat az első alkalommal kikötöttem, például senki nem adhat övfokozatot csak én. A fekete öv, az még csak az alapok pontos ismerete.

Belgiumban is volt klubod?

Igen. Volt nekem ott 5 magyar gyerekem, akiket 6 éves koruk óta tanítottam. 30-as éveim elején jártam ekkor.

Te aludtál ekkoriban valamikor?

Keveset. De volt, hogy én nem tudtam haza jönni és akkor a tanítványaimat küldtem. Később a belga klubtársaikat is bekapcsoltam a rendszerbe. Kőkemény csávók voltak. Japánt is akartam hozni, szóval az első japánt, aki karate-edzést tartott, én hoztam az országba.

Mikor hoztad az első japánt hozzánk?

76-77 körül.

Bocsáss meg, te akkor abban az időben szupersztár voltál? Olyan ruhád, kocsid volt, ami itt senkinek, ismerted a japánokat, olyan tudásod volt, ami másnak nem. Egy olyan sportágban, amit nem, vagy csak alig ismertek. Hogy álltak hozzád az emberek?

Volt, aki gondolta, hogy játszom az agyam, de ez nem így volt. Ha én szórakozni akartam volna, meg menőzni, akkor Saint Tropez-ba megyek bulizni. Nekem olyan dolgok voltam a fejemben, amit édesapámtól tanultam meg, aki katonaember volt, elég szigorú fajta. Csendőr volt, akit ezért sok bántás ért a szocialista érában. Édesanyámat korán elvesztettem. Mire eljött 56, én már elég sok gőzt felhalmoztam magamban 17 éves fejjel, a családot, minket ért bántások miatt. Nekem mindig nagyon figyelnem kellett, hogy ne tegyek olyat, ami miatt lapátra tehetnek, mert mindig figyeltek, hiszen egy reakciós államból jöttem visza egy kommunista államba.

Mit takar az, hogy „Antal-Kecskés-Bíró”?

A Kecskés Sándor…  ő volt a „Felelős”. Mindenért. Ő volt a szervezőember. Ha én nem voltam, őt bíztam meg, a helyettesítéssel, neki mondtam el, hogy mit kell csinálni. De ő ugyanolyan kezdő volt, mint a többiek. Az első magyar itthoni fekete öves tanítványom ő volt. Decemberben kapta meg. A Bíró Gyuri…….. ő volt leginkább én. Ő értett meg a legtöbbet abból, amit akartam mutatni a karatéból és magamból.

Mester, említetted Kurdi Gábor nevét. Ő tőled shotokant tanult.

Igen, ő shotokant tanult nálam, de később kivált és shito-ryut csinált. Ez engem bántott, de mindegy.

Tavaly, amikor Peter Aerts többszörös K-1 világbajnok itt járt a TEK Gála díszvendégeként, mindenki vele fotózkodott. Amikor viszont Peter meglátott téged, egyből mondta, hogy volt nálad edzésen. Emlékezett.

Na ő is egy kemény gyerek. Nem piskóta. Igen. Volt az edzésemen.

Hogy alakult az, hogy akár thaiboxolók, vagy egyéb, relatíve magas küzdőállású sportolók elmentek a te shotokan edzésedre, amely stílus pont a mély állásairól is híres? Sokan úgy gondolják, a shotokanban az öv végét illik a parketta alján húzni.

Az én elvem mindig az volt, hogy 2 hét edzés után az újoncokkal elmentünk az antwerpeni kikötőbe, mi, a shotokan-karatékák. Na, nem tellett bele tíz perc és már helyzet volt. Ha nem szóltál, azért, ha szóltál, azért. Ott tudtuk tesztelni magunkat, maximum kijött a csendőr vagy a rendőr. Utána menünk a hamburgi, liverpooli, marseille-i kikötőkbe és teszteltük magunkat ott is. Jártunk búcsúkba, ahol lehetett bunyózni. Bőrkesztyűkben. Ki volt írva, hogy 100 frankot kap, aki győz. Szóval teszteltük, csiszoltuk magunkat. Nem csak a dojoban. Nem a mély állások miatt jártak hozzám. Hozzám jártak, nem a „Shotokanhoz”.

A „Fék” kellett, vagy az idő múlása, hogy elcsitult benned a tűz?

Még mindig kell a Fék, de ma már jobban fékezem magam.

Belgiumban meddig dolgoztál?

1982-ig. Akkor települtem haza.

Hogyhogy nem a te kezedbe tették a magyar karate további sorsát? Hát te vagy az atyja!

Én úgy látom, mindig sok olyan figura van, aki fél az igazságtól. Pedig a tény, az tény. Mert itt 30-40 évig ezt szokták meg. Biztos vannak, akik ma is haragszanak rám, mert kib…ott kemény voltam. Én voltam 2 órán át a Karate Szövetség elnöke is. De én nem akartam elnök lenni. Harcolni akartam, nem papírmunkát. Keményen követeltem, mert kőkemény embereket akartam, akik továbbviszik a karatét. A jó karatét.

82-ben már több száz karatés volt, sokan mentek kapcsolatot teremteni, jöttek más stílusok, jött az all style karate, a Koncz János, a Leyrer Ricsi, Galambos Péter. Ők mind shotokannal kezdtek, ebből lett a későbbi kick-box indulása… Mondjuk a Kálmán nem. Furkó Kálmán sárga öves volt, amikor megismertem, de mindig nagyon sokat edzett. Hát az első karate könyvét én hoztam neki. Aztán megismertem a Gyebnár Ferit is, ő nem állt be hozzám sose, de mindig korrekt, rendes volt. Támogatott…. Mondjuk, érdekes lett volna, ha beáll egy tréningre… megpörköltem volna.

Hogyan teltek a napjaid 82-től?

A központi instruktori dolgokat csináltam…. Ott volt a Borza Józsi is. kemény volt. Azon kívül voltam egy ideig MÜTEXaz edzője is, ahol a Bíró Gyuri volt. Egyre több klubban beindítottuk az edzéseket, tartottam a Vágóhíd utcában  is edzést, rendőröknek is. Soha nem kértem senkit számon, csak legyen becsületes… De az emberek sokszor egymás ellen dolgoznak.

Kire vagy büszke, aki a legtöbbet megértette abból, amit át akartál adni?

Hát ez egyértelműen Bíró Gyuri. Van még egy-kettő, de a Bíró Gyuri tartja magát ahhoz, amit én gondoltam. Mindig visszahallom, hogy milyen kemény voltam, de erre azt kell mondanom, hogy: ember! Hát a harci művészet harci szellem nélkül nulla!

Mikor volt rajtad utoljára karate ruha?

Hát én nem fejeztem még be!

Most is adott esetben lemész, átöltözöl és edzel?

Persze! Most beteg voltam egy jó másfél hétig- még most is sz..rul vagyok- de tartok rendszeresen edzést, ha meghívnak. Most is 2-3 napos edzőtáborban voltam! Ugyanúgy, mint régen: standardok, küzdelem.

Van- valami mottód?

Nyúlból nem lehet tigris! Akiben nincs spiritusz, nem lehet fejleszteni.

Miért a shotokan mellett maradtál?

Okinawán legalább 500 stílus van, de ezt ismertem meg. Engem ez fogott meg, hogy harmonikus, kőkemény, gyors. És az életben is alkalmaztuk sikerrel. Megszerettem…. Én már nem váltok szívet.