Rideg Gyula, a Bethesda Gyermekkórház kórházlelkészének írása
Volt egyszer, hol nem volt, amikor még Magyarország sem volt, hogy egy Jeruzsálem nevű városkában volt egy tó. Na, jó, inkább medence. Az a hír járta, hogy gyógyító ereje van. Ugyanis alkalmanként különös módon felkavarodott a vize. Aki ilyenkor elsőként beleléphetett, bármi baja is volt, meggyógyult. Híre ment a dolognak. Tömegek gyűltek össze a partján. Emberek, akinek nem segíthettek az orvosok. Rajtra készen várták tehát, hogy ők legyenek az elsők, ha megmozdul a víz.
Történt egyszer, hogy Jézus is arra járt, és észrevett egy férfit, aki egyedül volt. Körülötte se rokon, se barát, se ismerős. Megszólította, elbeszélgetett vele. Kiderült, hogy a férfi már 38 éve szenved. „Uram, – mondta – nincs emberem, hogy amikor megmozdul a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én megyek, más lép be előttem.”
Sokan úgy kommentálnák esetét manapság: „A fickó egy született lúzer. Esélytelen. Egy dolog, hogy ennyi ideje beteg, de hogy kapcsolatai sincsenek? Na, ez önmagért beszél. Úgy kell neki.” Történetesen a helynek beszélő neve volt. Úgy hívták, – még ma is megvan – Bethesda. Magyarul is mondhatjuk, leginkább azt jelenti, hogy az „irgalom háza”. Úgy esett, hogy a Bethesda szó, a történet elbeszélése nyomán jelképpé vált. Ma is a lelkükbe mar a 38 éve beteg férfi két szava, ahogy János evangélista ránk hagyta: „nincs emberem”. Ez a két szó fáj nekik. Nem hagyja őket nyugton már 2016 éve. Persze ennyi idő alatt sok minden más is történt. Például kiderült, hogy a betegségekre van emberi megoldás. Megszületett az európai orvoslás-ápolás tudománya, sőt annyit fejlődött, hogy képviselőik egyre inkább azt is gondolták, hagyjuk ki a gyógyításból Istent és az ő csodáit, ahogy a Biblia elbeszéli. A tudomány magában is elboldogul, gyógyírt hoz előbb-utóbb minden bajra. Egy dolog azonban nem változott az évezredek során. Tudomány ide, vagy oda, még mindig sokak élménye, ha betegek, nagyon betegek: „nincs emberem”. –
Most ugorjunk egy nagyot. Pesten vagyunk az 1850-es években. Fejlődik a város, az ipar, a kereskedelem, és ezért sok betelepült jön, főként németül beszélők. Munkát keresnek, vállalkozást, lehetőséget, új otthont. Ám, ha megbetegszenek, nincs hova menniük, pedig van kórház Pesten, nem is egy. Akkor egy kicsi, protestáns gyülekezet, tagjai elmagyarosodott németek, nagyot gondol. Még templomuk sincs, de kórházat alapítanak. Nem szenvedhetik, hogy a betegeiknek „nincs embere”. Az ügy motorja egy vasúti mérnök: Biberauer Tivadar, meg egy asztalos, Hornung Antal és egy még magyarul sem beszélő lelkész, Kőnig Rudolf.
1866. január elseje a dátum, amikor az egyelőre csak 6 ágyas kórház működni kezd az első orvossal, dr. Bakody Tivadarral, aki egy éven át ingyen gyógyít, sőt ő bérli saját pénzén a kórház épületét. Néhány évtized, és már 100 ágyas, és modern a kórház. A harmadik, mostani helyén, a Városliget sarkán leli meg végleges helyét. Diakonisszák ápolnak. Nők, akik szinte szerzetesi fogadalomban együtt lakva élnek. Korszerűen képzettek, életük a gyógyítás. A kórházuk neve Bethesda. Mind a mai napig az, a történelem viharain át. Többször forog kockán a létük, de túléltek, mígnem közbe jött egy negyven éves megszakítás, az államszocializmus korszaka. Államosítás, szétszóratás, erőszak, csend. Helyén tanácsi rendeletre gyermekkórház születik. Ám az erők a mélyben dolgoznak. Továbbra is fáj a két szó: „nincs emberem”. Immár egyházi kötelék nélkül próbálkoznak azok lenni hitüket a mélyben őrző, a hatalomnak kiszolgáltatott orvosok, ápolók, emberek. Végre eljön a rendszerváltás és 1992-ben újra Bethesda lesz a Bethesda. 24 éve ennek. Az emberi időszámítás szerint fiatal még a Bethesda. Túl az újraszerveződés gyermekbetegségein és a kamasz korán. Fiatal, megerősödött felnőtt, aki saját lábára állt a mai magyar egészségügyben és a református egyházban. Keresi gyökereit, hogy kapcsolódjon hozzájuk, de tanul és fejlődik is, hogy jól segíthessen. Hiszen egy dolog még mindig nem változott. Sok család érzése ma is, ha beteg a gyerek, hogy magára maradt a sok, igazán nagyszerű, remekül felszerelt ellátó hely között, mivel „nincs” embere.” – Van tehát mit tenni. Aztán boldogan életek, amíg…
De nem! Nem így zárul az én mesém a mi kis Bethesdánkról. Mondanám tovább, de ahogy lapozok a könyvben, látom, hogy még üresek a lapjai. Csak két szó áll elől: „nincs emberem”. Úgy nézem, lesz mivel teleírni a még üres lapokat, hogy majd egyszer valakik folytassák a mesét.
Rideg Gyula kórházlelkész
