Tóth László (24), a 3 danos karate Európa-bajnok sportoló fogta magát és egy bőrönddel meg egy hátitáskával elindult a világ túloldalára, majd fél év után egy 4 danos övvel, egy instruktori oklevéllel és a karate világbajnokságon a legjobb 8 közé jutás eredményével tért vissza Magyarországra. Páldaértékűen képviselte kis országunk színeit minden versenyen és bemutatón a Felkelő Nap országában, és méltóképpen mondható, hogy kivívta a helyiek megbecsülését a tatamin kívül is. A Japánban szerzett tapasztalatairól, a világbajnokságon való részvételéről és a jövőbeli terveiről kérdeztük.

„Az érzést nem, de az élményeket meg tudom osztani veletek.”  – Tóth László

Tóth László (24), a 3 danos karate Európa-bajnok sportoló fogta magát és egy bőrönddel meg egy hátitáskával elindult a világ túloldalára, majd fél év után egy 4 danos övvel, egy instruktori oklevéllel és a karate világbajnokságon a legjobb 8 közé jutás eredményével tért vissza Magyarországra. Páldaértékűen képviselte kis országunk színeit minden versenyen és bemutatón a Felkelő Nap országában, és méltóképpen mondható, hogy kivívta a helyiek megbecsülését a tatamin kívül is. A Japánban szerzett tapasztalatairól, a világbajnokságon való részvételéről és a jövőbeli terveiről kérdeztük. 

“Az érzést nem tudom, de az élményeket megtudom osztani veletek.”  – Tóth László

KARATE, SHOBUKAI, ÉLMÉNYEK

 

Mikor mentél Japánba és miért pont ezt az országot választottad?

Életem nagy kalandja 2014. január 25-én kezdődött. Fél évet tartózkodtam Japán fővárosában, Tokióban, ahol a Shobukai karate kiemelkedő alakja, Fujimoto Sadaharu Mester kezei alatt tanultam. Mivel a karate Japánból származik és legalább annyi stílusa van, hogy naponta egy új születik meg a világ valamelyik pontján, törekedtem arra, hogy a legtisztább forrásból tanulhassak és csiszoljam tovább eddigi tudásom. Ahogy például a thai boxolók Tájföldre, a brazil jiu jitsut űzők Brazíliába vágynak, ugyanúgy minden olyan karatéka álma, hogy eljusson Japánba, aki komolyan el szeretne mélyülni ebben a sportágban. Számomra külső segítséggel sikerült ez, amiért nagyon hálás vagyok.

 

Mi a jellegzetessége (története) a Shobukai karaténak? Mit kell tudni a Mesteredről?

A karate eredete mélyen visszanyúlik Japán legdélibb szigetcsoportjaként számom tartott régiójához, Okinawához. Ott a harcművészeteket aszerint különböztették meg, hogy a sziget mely részében gyakorolták őket. Eszerint létezett Naha-te, Tomari-te és Shuri-te ág, mely utóbbihoz az International Karate-Do Shobu-Kai (I.K.S.) is visszavezethető.

Az I.K.S. megalapítója és legfőbb tanítómestere Fujimoto Sadaharu Mester (85), akinek nevét Japánban nagy tisztelet övezi, mint karate és kendó oktató. Őt kéri fel a japán állam, ha az országba érkező magas rangú külföldi delegácó előtt harmcművészeti bemutató prezentálására kerül sor, de egyben ő az, aki a több mint 6 évtizedes pályafutása során a Japán Nemzeti Csapat felkészítő edzőjeként is tevékenykedett. Különös megtiszteltetésnek éreztem, hogy Fujimoto Mester elvállalta oktatásom és uchideshi-vé, azaz bentlakó tanítvánnyá fogadott.

 

Milyen különbséget tapasztaltál a japán és a magyarországi karate között?

A karate egyik legfontosabb és elengedhetetlen alapja az alázat, ami alatt azt értem, ahogyan az emberek viszonyulnak az edzéshez, a mesterhez és tisztelik egymást. Mindez a dojón, azaz az edzőtermen kívül is érezhető volt. Magyarországon a techniakai elemeket meg lehet tanulni gyakorlással, de nem könnyű elsajátítani az ehhez szükséges szellemiséget japán mesterek vagy Japánban való tréningezés nélkül. Véleményem szerint a magyar karate magyar virtusú: az önvédelmi rész van kiemelve, de a valódi értékek és az alázat nincs kellőképpen kihangsúlyozva. Kétségtelen, hogy mi magyarok még sokat tanulhatunk a japánoktól technikai és mentális téren is.

Magyarországon megannyi gyereknek és felnőttnek oktattál karatét kezdőtől a haladó szintig. Ezúttal Fujimoto Mestertől mit és hogyan tanultál te tanítványként?

A tatamin 8-9 órát töltöttem edzéssel nap mint nap, ami kb. 7 évi gyakorlásnak felel meg magyarországi viszonylatban. Megtanultam, hogyan lehetek jobb, hogyan tökéletesíthetem és csiszolhatom magam. Japánban való megérkezésemkor szembesültem a ténnyel, hogy sokat kell még gyakorolnom a technikai részen túl. Ez a fél év egy összetett tanulási folyamat volt, amihez az agyat, a lelket és a testet is pallérozni kellett.

1996-ban kezdem karatézni, amikor az általános iskola első osztályába léptem. Azóta Fujimoto Mestert csupán egy fényképen láttam, akire mindvégig istenként tekintettem. Elmondani is nehéz, hogy a kezdetek óta mekkora nagy mohósággal szívtam magamba a tudását, a tőle tanulható és elleshető mozdulatokat és testtartásokat. A foglalkozások során nem voltam megkülönböztetve más tanítványtól: ugyanúgy, de talán még keményebben is foglalkozott velem a Mester, mint a többi japán karatékával.

 

Hogyan telt egy átlagos napod Tokióban?

Hétfőtől szombatig napi 8-9 órában edzettem. Reggel 5-kor keltem és átlagosan 3 foglalkozáson vettem részt a Mesternél: kora reggel, délelőtt és este. Amikor segédkezni kellett valamiben a dojó körül, akkor a két edzés között bevásároltam, postára mentem, vagy négykézláb végigtörölgettem a tatamiszőnyeget egy nedves felmosóronggyal. Ez is része volt a minennapos képzésnek! Délután nézelődtem a városban, de volt olyan is, hogy ekkor gyakoroltam a dojóban azokat a karate fogásokat, amit úgy éreztem, hogy nem mennek tökéletesen. Általában az esti foglalkozás után fél 11 tájékán vacsoráztam, majd mentem aludni, de mondanom sem kell, hogy amint letettem a fejem a párnára, pillanatok alatt úgy álomba merültem, mint gésa keblén a szamuráj. Fáradtságomat mutatta az is, hogy egy-két nagyobb földrengést is átaludtam, és csupán a következő napi hírekből értesültem róluk. Aztán reggel ismét kezdődött minden előről.

Japánban az egyének egyre inkább elszigetelődnek egymástól a társadalomban, kiváltképpen egy olyan megapoliszban, mint a 12 milló lakost számláló Tokió. Te mint magyar hogy tudtál beilleszkedni közéjük a hétköznapokban?

Igyekeztem mindig alkalmazkodni hozzájuk. Japánul nem tudok, és ráadásul Tokió olyan részén laktam, ahol kevés emberrel tudtam angolul kommunikálni, ezért a nyelv helyett tettekkel fejeztem ki magam. Amikor az évtized legnagyobb hótakarója lepte be a várost, beálltam havat lapátolni közéjük; amikor elesett egy kerékpározó bácsi az utcán, habozás nélkül rohantam felsegíteni. Mindemellett iparkodtam elsajátítani a nyelvüket legalább alapszinten, hogy ezzel is mutassam elszántságomat. Sokan azt sem tudták, hogy hol van Magyarország, így számtalanszor amerikainak vagy angolnak néztek szőke hajam és kék szemem láttán, gondolván, hogy fehér ember egyre megy. Később már előre belőttem nekik egy gondolatbeli térképen a kis európai országunk helyét, ami megkönnyítette a tájékozatlanságtól amúgy könnyen zavarba eső japánok dolgát. Így a fehér emberek megannyi országai között már egyszerűbb volt engem hova tenniük! Egy idő után kezdtem érezni, hogy megtörik a jég, elfogadnak és szeretnek. Törekedtem arra, hogy mindenhol jó benyomást tegyek az emberekben, hogy mindig úgy emlékezzenek rám, hogy itt járt egy “jó arc”, akit bármikor visszavárhatnak.

 

A dojóban mennyire voltak nyitottak veled a japánok?

 

Az első két hét nehéz volt, de Fujimoto Mester készségesen és türelmesen tanított. Nem ismertem a szokásokat, a nyelvet. Edzőtársaim is segítőkészen közeledtek hozzám, de időbe telt, mire igazából megnyíltak. A valódi baráti és testvéri szellemet a sok közös verseny hozta meg, melyeken egyéniben és csapatban is indultam velük. Az első és egyben felejthetetlen japán versenyem április 13-án volt, amelyen 81 induló közül az 5. helyen végeztem. Mesterem őszinte dícséretéből, és a verseny utáni közös borozgatás alkalmával az addig még nem tapaszalt önfeledt mosolyából éreztem, hogy igazán elismert. Ez nagyon jóleső érzéssel töltött el.

 

Mit érzékeltél a japán életből, az ottani légkörből?

Az egész egy olyan érzés volt, mintha egy futurisztikus regénybe csöppentem volna bele. Minden modern, mindenhol fejlett dolgok vannak, az élet mente gyorsabb, mint itthon. Tokió külvárosi részén laktam, de olyan tempóban építettek és bontottak le házakat, amin én csak pislogtam. Ugyanúgy, mint a karatéban minden mozdulatnak, úgy magában a városban is mindennek és mindekinek megvan a maga pontos helye és szerepe. Például a metróállomáson meg van jelölve a peronon, hogy hol áll meg a szerelvény és hol fognak kinyílni az ajtók, így mindenki tudja, hogy hova készüljön sorakozni rendezett oszlopokban a felszállásra. Japánban minden egyes nap felfedezések sorozatát lehet megélni. Itthon tudod, hogy mire számítatsz, ha kilépsz a kapun reggel, ott nem tudod, hogy milyen szemrebegtető újdonság vár rád nap nap után!

 

Kikkel találkoztál Japánban? Melyek voltak a legemlékezetesebb helyek, ahol jártál?

 

Számos emberrel találkoztam és sok helyen fordultam meg utam során. Azt mondhatom, hogy jó helyen voltam, jó emberekkel találkoztam, amiből jó dolgok sültek ki, de egyet sosem feledtem: én egy XX. kerületi panellakásból indultam.

Valójában nemcsak azokban a külvárosi sikátorokban szerettem barangolni Tokióban, ahol – ha széttártam a kezem – máris betöltöttem az egész teret faltól falig, hanem minden más, felfedezésre váró hely is érdekelt. Felmásztam Kawaguchiko városa közelében található hegyre olyan útvonalon, ahol túristák nemigen fordulnak meg. Életemben először ott néztem farkasszemet közvetlen testközelből természetben élő majmokkal.

Onnan csodás volt a kilátás a japánok szent hegyére, a Fuji-szánra!

 

Akkor futottam össze véletlenül a japán nemzeti sport, a szumó egyik híres és óriás testű birkózójával az egyik hegymászó pihenő mellékhelységében!

Volt szerencsém élőben edzeni olyan szumó birkózóval is, aki a legprofibb ellenfelekkel küzd és a legmagasabb (makurocsi) rendbe sorolt sportoló. A gyakorlás után a szumó istálló mestere megdícsért a mozgásomért. Próbált meggyőzni, hogy maradjak, és állította, hogy ha 1 év alatt magamra dobok 50kg zsírtömeget, akkor igazi és hatalmas szumó birkózót tud faragni belőlem! Persze nekem ilyen terveim nincsenek. Maradok hű eredeti testalkatomhoz és a karatéhoz…!

Utazásom során kapcsolatba kerültem Nicholas Pettas-szal, a kék szemű dán szamurájjal, aki 30 évvel ezelőtt ugyanúgy karate uchideshi-ként került Japánba, ahogy én akkor. Szerfelett jó barátságot sikerült kialakítanom vele, aki mindvégig lekötelezően segítőkész volt velem.

 

VILÁGBAJNOKSÁG

Mialatt a fél világ a labdarúgó-világbajnokság lázában égett idén nyáron, azidő alatt a karate társadalom egy részének az esztendő legnagyobb érdeklődéssel várt sporteseményét bonyolították 2014. június 19-22 között Tokióban.

 

Mit jelentett számodra részt venni a 23. Stílusfüggetlen Karate Világbajnokságon Japánban?

Életem legnagyob sportkihívása és lehetősége volt. Mivel korábban említettem, hogy ma már a karate mennyire elaprozódott, és hogy szerte a világban mennyire sok bajnokságot bonyolítanak le, mégis csak a japán földön tartott versenyt érzem autentikusnak. Ezért megérkezésem követően rögtön megkértem Mesteremet, hogy tartózkodásom alatt adjon esélyt egy helyi bajnokságon való részvételre. Sok munka és veríték árán végül eljutottam a világbajnokságra!

Nagyon boldognak éreztem magam, hogy egy igazi japán küzdősport arénában, a tokiói Nippon Budokan-ban mérettethettem meg magam, és képviselhettem hazámat egy ilyen mérvadó és nagyszabású sporteseményen, ahol végül a legjobb 8 közé jutottam.

Milyen kabalád van?

 

A kabalám a gyakorlások során szerzett tudás. Kimondottan olyan kabalám nincs, aminek szerencsét hozó szerepet tulajdonítok. Számomra mindig az adja a legnagyobb löketet, amikor a csapattársaim a vállamra helyezik a kezüket egy-egy versenyen és úgy bíztatnak a tatamira lépés előtt 2 perccel.

 

Szakami szempontból milyennek értékeled a Japánban töltött fél évet?

 

Igen sok munkával telt, de sikeresnek értékelem. Egyedi tapasztalatot szereztem Japánban: japán karate versenyeken vettem részt, japán bírók előtt japán ellenfelekkel szemben állhattam ki. A világbajnokságon való részvétel mellett megszereztem a karate 4 danos fokozatát és az instruktori elismerést is, amihez társult a sihan-i cím. Kihívás volt számomra, hogy a szakmai vizsgakövetelményeket a karate szülőhazájában, japán vizsgabizottság előtt tehettem le, éppen ezért igen jelentőségteljesnek érzem, hogy okleveleimen a tokiói Shobukai Szövetség főpecsétje díszeleg.

A legutolsó edzés napján alkalmam volt mélyebb beszélgetést folytatni Fujimoto Mesterrel. Különös örömmel töltött el az, amikor megtudtam, hogy a Mester őszintén büszke rám, amit a fél évben elértem nála, mitöbb felvállalta további képzésem is a jövőben!

 

JÖVŐ + TÁVLATI TERV

Milyen jövőbeli terveid vannak?

A cél, hogy ebben az évben megalakítsunk egy új alapokon fekvő Shobukai Hungary Szövetséget, mely a Shobukai Világszervezetnek egy országos szintű kirendeltsége lenne Magyarországon. Pillantnyilag tárgyalások folytatódnak arról, hogy miként nézzen ki a szervezet, és hogy ez milyen jogi formátumot kapjon. Azon is nagy erőkkel dolgozunk, hogy ebben az évben elkészüljön az az edzőterem, ahova az eddigi tevékenységem összes csoporotos foglalkozását tudom majd összpontosítani.

Amint lehetőségem adódik, szeretnék visszatérni Japánba Fujimoto Mesterhez és folytatni a megkezdett munkát uchideshi-ként, mert érzem és tudom, hogy még sok dolgot kell tanulnom tőle. Bízom benne, hogy a 85 éves Mesterem kiváló egészségnek fog örvendeni még nagyon sokáig. Remélem, hogy a jövőben minél többet tudok majd átadni tudásából nemcsak a magyar, de az európai karatetársadalomnak is, melynek megvalósításában kulcsfontosságú szerepet vállaltam magamra.

Beszélnél errő az új Shobukai Hungary Szövetségről? Neked milyen szerep jut a szervezeten belül?

Sibucsóként fogok tevékenykedni, azaz országos képviselő leszek. Ez azt jelenti, hogy én reprezentálom majd Magyaroszágon a japán Shobukait, Japánban pedig a magyar Shobukait. Japán utam során szoros és egy kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatot építettem fel a japán Shobukai Szövetséggel, ahonnan megkapjuk a magyar szervezetünkben folyó oktatáshoz szükséges megfelelő támogatást. Ez azt jelenti, hogy már most szervezzük, hogy a jövő évtől japán mestereket utaztatunk Magyarországra, hogy egy Európában is egyedülállóan magas színvonalú képzést tudjunk elkezdeni és folyamatosan biztosítani. Fontosnak tartom, hogy minél többen megtudhassák, hogy milyen értékek vannak a karate, mint sportág mögött, és úgy vélem, ebben a Shobukai Hungary-nak lényeges szerepe lesz.

 

Hol találkozhat veled a nagyközönség?

A hivatalos Facebook oldalamon aktuálisan nyomon követheti bárki, hogy merre járok, mikor és hol tartom foglalkozásaimat a különböző szintű karatékáknak Budapesten és az ország többi részén. A készülő Shubukai Hungary honlapon szintén naprakész információt lehet majd olvasni a Shobukai edzésekről, a rendezvényekről és a szervezet életéről.

Jelenleg azon fáradozom, hogy újraindítsam a karate csoporjaimat, amiket utazásom előtt vezettem Budapesten felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Egy női önvédelmi csoport oktatásának folytatását is tervezem a XX. kerületben. E térítésmentes foglalkozás keretében tanítom meg a hölgyeknek, hogy egy esetleges utcai támadás alkalmával miként tudják fizikailag és mentálisan is kezelni a veszélyes helyzeteket. Minden érdeklődőt szeretettel várok!

„Örülök annak, hogy taníthatok, és hogy a mozgás örömét, valamint annak a mindennapi életben való hasznosíthatóságát minél több embernek át tudom adni. Igyekszem mindig az örök kezdők szellemét megőrizni magamban, és ezt a nézetet átadni a tanítványaimnak is, hogy soha ne elégedjenek meg magukkal és amit elértek, mert mindig volt, van és lesz mit tanulni.” – Tóth László