Interjú Molnár Tamással, a Magyar Karate Szakszövetség Bírói Bizottságának vezetőjével

Mennyire foglalkoztatta a mozgás, a sport gyermekkorban?

Valamit mindig sportoltam, ha nem is versenyszerűen. Az általános iskolában kicsit atletizáltam, futottam.

Iskolai testnevelés órákon hogyan teljesített?

Úgy emlékszem jól. Ebből mindig 5-ös voltam.

Mikor, hogyan találkozott először a harcművészettel/küzdősporttal általában?

Én vidéken, Mosonmagyaróváron születtem és ott jártam általános iskolába. 14 évesen kerültem Budapestre, középiskolába és kollégiumba. Az első napok egyikén a „Moszkváson” két csövi srác kért tőlem egy „bélást”. Én azt sem tudtam mi az. Ezek után kaptam tőlük egy fülest. Hát nem esett jól. Ekkor az osztálytársammal elhatároztuk, hogy valamit kellene csinálni, mert az nem jó ha az embert minden héten többször felpofozzák. Először az iskolánkban szerveztek egy judo tanfolyamot, ahová jelentkeztünk, de végül nem lett belőle semmi. Az első év végén, mikor visszajöttem a nyári szünetről, az osztálytársam mondta, hogy talált egy karate tanfolyamot, menjünk el. Így is lett és azóta is ugyanabba a klubba járok edzeni.

Hogyan jellemezné/definiálná a harcművészetet és a küzdősportot?

A harcművészt és a küzdősport, noha szoros kapcsolatban áll, mégsem ugyanaz. A harcművészet egy az ember egész életére kiterjedő dolog, ahol az ember folyamatosan fejlődhet, egyre jobban megismeri önmagát. Soha véget nem érő folyamat, melyben minél többet tudsz, annál inkább látod mennyi több minden van még, amit tanulhatsz. A küzdősport, mint nevében is benne van, sport, tehát nem űzhető örökké, legalábbis sportként. Szerintem az igazi harcművészet az aktív sportolás után kezdődik, legalábbis így kéne lenni. Sajnos azonban  a legtöbb küzdősportoló az aktív versenyzés befejezésével befejezi a harcművészetet is.

Megpróbálta magát több stílusban is?

Próbaként igen, de én mindig maradtam a saját stílusomnál, mert számomra ez a legjobb, ez áll hozzám a legközelebb. Egyébként sem hiszek abban, hogy valaki igazán jó lehet 5-6 különböző harcművészeti ágban, de akár kettőben sem. Jó lehet, de igazán jó, kiemelkedő nem.

Saját stílusát mikor, hogyan ismerte meg? Miért ezt választotta?

Mint korábban is írtam 16 évesen mentem le az első karate edzésre. Akkoriban nem is nagyon volt más küzdősport, tehát nem nagyon volt választék.

Mit tart stílusa erősségének?

Logikusan felépített, hatékony rendszer, melyben minden helyzetre van megoldás.

Kedvenc technikáiról beszélne?

Míg versenyeztem sok meccset nyertem „ashi barai”-jal, azaz lábkirúgással.Egy időben ez szinte a „védjegyemmé” vált.

Mesélne stílusa magyarországi történetéről, mestereiről?

Magyrországon a szervezett karate oktatás 1974-ben kezdődött a Mélyépterv SE-ben, ahol egy kis, 20 fős csoport kezdte el a „karate szerű” önvédelmet tanulni Kecskés Sándor vezetésével. Az igazi fordulat akkor következett be, amikor Antal János, akkoriban még Belgiumban élő shotokan karate mester hazalátogatott és találkozott Kecskés Sándorral. Ekkortól lehet igazi karate oktatásról beszélni, ami abban az időben kizárólag shotokan karatét jelentett. Ebből a 20 fős csoportból nőtte ki magát az egész magyar karate társadalom. Pontosabban volt még egy független vonal Furkó Kálmán vezetésével, a kyokushinkai. Az akkori 20 főből néhányan még ma is aktívak, köztük mesterem Biró György sensei.

Hogyan jellemezné a pozícióját/tisztségét a stílusában, a (szak)szövetségben?

Jelenleg a Magyar Karate Szakszövetség Bírói Bizottságát vezetem.

Stílusa jövőjét hogyan látja hazánkban és külföldön? Mennyire azonosul vele?

A karate esetében egy erős, dinamikus fejlődés jellemzi elsősorban a sport oldalt. A sport esetében nem számítanak a stílusok, irányzatok. A WKF (World Karate Federation), mint az egyetlen, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által is elismert karate szervezet nem tesz különbséget stílus és stílus között. Már többször sikerült a karaténak a legutolsó körig eljutnia ahhoz, hogy ténylegesen olimpiai sportág legyen, de ezidáig nem sikerült a programba kerülni. Viszont jövőre  a Bakuban első ízben megrendezett Európai Olimpiai Játékokon ott lesz a karate, mint egyetlen nem olimpiai sportág. Ez biztató jel a jövőre vonatkozóan. Ha a karate bekerül az olimpiára, akkor véleményem szerint élesen ketté fog válni a versenysport és az un. tradicionális vonal. Én személy szerint örülnék a programba kerülésnek, de azért vannak fenntartásaim. Szerintem szükség van arra, hogy valaki kipróbálja magát a versenyzésben, amikor szemtől szembe áll valakivel, aki le akarja győzni. Viszont, mint korábban is említettem a sportpályafutás végén nincs vége a karaténak, sőt szerintem ott kezdődik el igazán! Ugyanakkor a versenysport előtérbe kerülésével nagyon leszűkülnek a technikák, hiszen itt csak az eredményesség számít. A tradicionális karate a maga széles technikai repertoárjával inkább azok számára lesz érdekes, akik saját szórakoztatásukra, testi és szellemi fejlődésükre szeretnének koncentrálni és nem igazán vonzza őket a „harc”, a vesengés.. Most, ha megnézzük a hazai médiát évente legalább 30-40 különböző világ és európa bajnokról adnak hírt különböző karate és egyéb stílusokban. A stílusversenyeknél sok esetben egy-egy kategóriában van max. 3 induló. Azért ennek nincs akkora sportértéke, nincs akkora sportteljesítmény mögötte mint pl. egy WKF VB éremnek, ahol a világ több mint 100  országából indulnak versenyzők és minden kategóriában csak országonként egy, a legjobb.

Milyen fizikális és mentális képességeit, tulajdonságát köszönheti a stílusának? Milyen lenyomatot hagyott a stílus?

Nagyon sok mindent. Elsősorban kitartást valamint toleranciát, tiszteletet mások iránt. Ugyanakkor ha az ember nap mint nap küzd valakivel ez a küzdeni tudás az élet más oldalán is megmutatkozik. Az szintén fontos, hogy az ember megtanulja kezelni a győzelmet és ugyanakkor a vereséget is. Ez sokat segít a mindennapi és az üzleti életben is.

Milyen nyomot hagy maga után a stílusában?

Ezt majd mások döntik el helyettem.

Megosztana egy mottót, egy gondolatot az olvasóval?

Soha ne hagyd abba!